Most volt a Gyereksziget záró hétvégéje, így ismét a Retriever Rescue volt soron (a második és harmadik hétvégén a Lelenc volt kint). Szombaton még egyedül mentem ki, mert Tesó bevállalta a délutáni sétát, így a héten a hatodik napot töltöttem pankátlanul. Ezt megszakítandó, vasárnap kivittem magammal, mint tiszteletbeli retrievert. Avagy "ne vegyél szaporítótól ismeretlen származású kölyköt, mert könnyen nőhet német vizsla keverékké pár hónap leforgása alatt". Persze ez csak vicc, illetve nem bizonyított, de elrettentésnek nem rossz, ki is próbáltam párszor. Lényeg, hogy jött, látott, gyerekszíveket győzött le/meg, aztán kicsit besokallt. Azt hittem rettenetesen fogja élvezni a nagy nyüzsit, ami így is volt - úgy délig. Aztán kezdett kicsit nyűgös lenni, folyton az asztalon közlekedett jól leégetve engem, és kb. 1,5 órát töltött az ölemben vigasztalódva - itt jegyezném meg, hogy 19 kg! A legrosszabb időszakában elvonult a sátor egyik sarkába, és nagyjából olyan alaposan szemlélte az anyag szerkezetét, mint vihar/szilveszter idején szokta a fürdőszoba csempéjét. Sok volt neki az ember, a simogatás, a zaj, a szagok. Nagyon elfáradt, hisz egész nap talpon volt, nagyjából 6-8 óra alvást kihagyva így. A folyamatos stresszt megszakítottuk kétszer némi sétával, nézelődéssel, ami nagyon boldoggá tette a vasárnapra Seggtapaszként funkcionáló leányzót. Ezt olyan szinten kell komolyan érteni, hogy az egyik kissrácnak demonstráltam is mennyire tud ragaszkodni egy felnőtt korban örökbefogadott kutya kis, 2-3 m sugarú köröket, nyolcasokat lesétálva - természetesen Pankával szorosan a nyomomban. Egyszer hagytam magára, illetve Galára, mikor elszaladtam a legkisebb konténerhez. Mikor visszaértem, a többiek csak annyit mondtak szánakozva-somolyogva, hogy nagyon anyás. Ez persze egyrészt borzasztóan hízelgő (mindig seggtapasz kutyára vágytam :D), másrészt viszont túlzottan aggódik értem/miattam, ami megint a falkabeli pozíciók felborulását jelzi. Mindegy, most nyáron egyelőre nem foglalkozok ezzel, majd szeptembertől a suliban úgyis kiderül, ha tényleg így van. 

Én egyébként élveztem a szigetelést, ugyan vasárnap estére én is legalább annyira elfáradtam, mint Panka, de a tudat, hogy legalább pár ember agyában elültettük új gondolatok magjait, boldogsággal tölt el. A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, és bár még nagyon hosszú út áll előttünk, felelős állattartók és állatvédők előtt, már elindultunk. 

Képek is készültek, konkrétan kettő:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.