A 2XX Könyvkiadó tavaly remek ötlettel állt elő: örökbefogadások történeteit szerkesztette egy könyvvé és adta ki Örökbefogadva címen. Tavaly sikerült teljesen elfelejtenem a dolgot - pedig imádom a témát és "beszélni" is szeretek, szóval tényleg sajnáltam. Tegnap láttam az RR fórumán, hogy ismét meghirdetik a dolgot, szeptember környékére tehető az új kötet megjelenése, július 1. a beküldési határidő. Billentyűzetet ragadtam, és megírtam legkevésbé sem dióhéjban (én úgy nem is tudom) Panka történetét. Bemásolom ide, de figyelmeztetek mindenkit, nagyon hosszú!!! Kíváncsi vagyok, hogy kiveri-e a biztosítékot a karakterszám a szerkesztőknél... :) Nagyon béna lett?

A kályhától kezdve: 2009. decemberében egy reklámügynökségnél kezdtem dolgozni, aminek ügyfele többek között a Mars Magyarország Kft. is volt. Január elején egy tárgyalás előtt beszélgettem a főnöknőmmel a kutyákról és a kutyás irodákról, mikor kiderült, hogy az akkori ügyvezetőnk nagyon szereti a kutyákat és támogatja a közös munkát is, azaz be lehet vinni az irodába a jól nevelt ebet is. Mivel régi álmom volt egy olyan négylábú, akit mindenhova magammal tudok vinni, egy hullámhosszon vagyunk, igazi társ - azaz mint a filmekben -, több sem kellett, rávetettem magam a témára. Eszelős mennyiségű kutyát néztem meg az interneten, az összes fórumot és szakirodalmat végigolvastam, a barátaimat csak ezzel traktáltam. Lényeg, hogy nagyon alapos munkát végeztem, hogy megtaláljam az ideális lakáskutyát. 13 éves korom óta vannak a szüleimnél kutyák, de mikor még otthon laktam, messze nem tudtam ennyit a lelkükről, a nevelésükről, illetve az elköltözésem óta nem is tudtam annyit foglalkozni a jelenlegi két pulival, mint szerettem volna, ezért nagyon izgultam egy esetleges "saját kutya" örökbefogadásának lehetősége miatt. Három menhelyre mentem ki személyesen is, Tökölre és Vácra egyszer-kétszer, a Noéba számtalanszor - gyakorlatilag 2010. augusztusáig minden szombaton kint voltunk a barátommal menhelyi lakókat sétáltatni. A barátom említése azért is fontos, mert ő a legkevésbé sem volt kutyás, kicsit sem támogatta az ötletemet, egyáltalán nem örült az örökbefogadásnak. Ennek ellenére irtó rendes volt, jött velem, hallgatta a sztorikat, nézegette a képeket; úgy sejtem tudta, hogy hajthatatlan vagyok. Sajnos nem ő volt az egyetlen, aki finoman fogalmazva sem lelkesedett az ötletért - a "a kutyának a kertben a helye" családom is az ellenzék szerepét játszotta. Egyetlen támogatóként a húgomat tudom megnevezni, aki ez idő alatt Spanyolországban tanult és dolgozott, és aki január első heteiben "szerezte be" saját örökbefogadottját, egy chihuahua keverék vadállat személyében.
Én itthon egy chihuahuanál kicsit nagyobb és kutyább kutyát szerettem volna, rövid szőrű, közepes méretű, kutya alakú, lehetőleg kislányt. Már az első körben a találatok között volt egy 2004-2005 körüli születésű vizsla keverék leányzó. A képeken egyszerűen gyönyörű volt, és sajnos már 2009. szeptembere óta volt a menhelyen. A messzi Vácon lakott, így egyelőre talonban tartottam, de még hetekkel később is naponta megnéztem, megvan-e még. Közben a Noé Állatotthonban is lettek szerelmeim, akiket rendre elvittek az orrom elől - ma már tudom, hogy a Sors akarta így. A kereséssel töltött kb. második héten találtam rá a Retriever Rescue csapatára is, akik régi szerelmeimet, a labradorok (és persze a goldenek) sorsát egyengetik. Több imádnivaló védenc is volt a "kínálatukban", így nagyon nehéz döntés előtt álltam.
Mire végre július-augusztus környékén átköltöztünk az új lakásunkba, és mindkettőnknek volt olyan hete, mikor ki tudtunk venni pár nap szabit, tényleg el kellett dönteni, hogy kit válasszunk, mert nagyjából a most, vagy soha alapon vagy azon az adott héten, vagy ki-tudja-mikor lett volna a következő ideális hét az örökbefogadásra.
Tehát a választás: legyen egy fajtatiszta, leinformálható retriever, vagy legyen egy középkorú, teljesen ismeretlen, sötétbarna-fekete keverék, akiért a majd' egy év alatt csak mi érdeklődtünk? Természetesen az esélytelenebb pályázó nyerte a versenyt, annak ellenére, hogy az akkor még Danka néven futó kutyáról tényleg semmit sem tudtunk, csak azt, hogy nyugodt. A frissen festett lakásba, a frissen vásárolt bútorok közé bevinni egy zsákbakutyát nagy bátorságra vallott - vagy legalábbis akkor én annak gondoltam. A döntés megszületése után augusztus 14-én, szombaton kimentünk Vácra ismerkedni kicsit a leendő családtaggal. Azt tudni kell a váci menhelyről, hogy itt nem 3-4 személyes kennelekben vannak, hanem nagyobb, 20-30 személyes placcok, külön hierarchiával, társadalmi rendszerrel, így nem lehet "csak úgy" kihozni egy kutyát egy kis sétára. Ezt láthattuk is, mikor a hölgy bement Dankáért - kifelé jövet egy társa beleharapott az oldalába, de szerencsére csak egy fognyomnyi sebet okozott. Ez persze őt egyáltalán nem zavarta, megkapta a hámját, felcsatoltuk a pórázt és elindultunk a menhely mellett szántóföld felderítésére. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem húzott, vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint amire 1 éve séta kihagyása után számítottam volna. Kedves volt, önálló, de nem az a nyakba-ugró. Igazság szerint nem volt az az "ő az igazi" érzés, de addigra már döntöttünk, és különben sem akartam cserben hagyni őt. Így a kb. 30 perces séta után visszatértünk elintézni a papírmunkát és megbeszélni a hétfő reggeli tényleges örökbefogadást - a hétvégén még volt valami programunk, ami miatt hétfő reggelig kellett várnunk. A kutya az irodában már halvány jelét adta annak, hogy tudja, mi az a fotel, és legkevésbé sem szeretné mással megosztani azt. A további balhékat elkerülendő, magánzárkát kapott hétfőig és egy olcsóbb bolhanyakörvet, elvégre lakásba fog költözni pár napon belül. Az új életével új nevet is szántunk neki, bár nem volt nagy változás, Danka helyett Panka lett - egyikre sem hallgatott, természetesen.
Az élősködők és a kosz eltávolítását szakemberre akartam bízni mindenképpen, ezért bejelentkeztem még szombaton a közeli kutyakozmetikába egy alapos fürdetésre. 2010. augusztus 16-án, hétfő reggel 8-ra kimentünk Vácra, bepakoltuk a kutyát az autóba, közelharcot vívtunk az anyósülésért, elvittük a barátomat dolgozni, majd nagyon sétáltunk a környéken, míg végre elérkezett a fürdés időpontja. Iszonyú mennyiségű bolhát számoltunk össze a kozmetikus lánnyal, valamint a koszon kívül barnás szmötyi is folyt le a szenvedő alanyról, így tényleg hasznos volt a profi segítség. A tisztálkodás után immár a vadiúj Kiltix bolhanyakörvével felszerelve be mertem hozni a lakásba. Megmutattam neki a nappalit, a konyhát, az ágyát, a játékait. Cuki volt, körbeszaglászott, majd szinte kérdezte, hogy "ok, ki vagy te és mit akarsz tőlem?" Mivel eszelősen féltem a szobatisztaságra neveléstől és egyébként is az összeszokásra szántam azt a hetet, így elindultunk sétálni a közeli futtatóba, ahol bátortalanul elengedtem, hadd szaladgáljon kicsit. De ő nem szaladgált. Felült mellém a padra, csak ült és figyelt, el sem mozdult mellőlem. És én imádtam ezért! Délután még elmentünk az állatorvoshoz egy általános vizsgálatra, féreghajtó beszerzésre, oltások megbeszélésre és a chip átregisztrálására. Este elautóztunk a barátom munkahelyére, majd sétáltunk még sokat aznap. Nagyon fura volt, hogy a sok séta ellenére sem akarta a dolgát elvégezni, kezdtem aggódni, hogy tényleg gond lesz a szobatisztasággal. Pár nap elteltével azonban beállt a rendszer, már nem naponta egyszer pisilt 5 litert, hanem "mert" normális kutya lenni. Úgy sejtem ez azért alakulhatott ki, mert a menhelyen próbálta a minimálisra csökkenteni azon esetek számát, amikor sebezhető pozícióba került. A rossz menhelyi tapasztalatokat még pár hétig nyögtük, eleinte a fajtársakkal sem volt felhőtlen a viszony, de azóta szerencsére minden rossz a múlté, a jelenben egy csodálatos, kedves, ismerkedős és nyugodt kutyánk van. A lakást rendeltetésszerűen használja, bár a régi könyveket és bélyegalbumokat kicsit fentebb kellett helyezni a polcon (gondolom az enyv miatt érdekes számára), valamint kaját sem tanácsos elől hagyni, de az apróbb csínytevések nyilván a legjobb családokban is megesnek. Most már a száraztáppal is megbarátkozott (a bárányos-rizses lett a kedvenc), a folyamatos hasmenés okát is megtaláltuk (a fogtisztító rudak), a büdi bolhanyakörvet kellemes illatú spot-onra cseréltük, és ami a legjobb: rájöttünk, hogy mi ugyan meg voltunk róla győződve, hogy minden reggel 6-kor le KELL menni sétálni, egyszer nem sikerült időben felkelni és észrevettük, hogy a kutya tulajdonképpen 7.30 előtt fel sem kel magától! Az örökbefogadását követő hétfőn már jött velem az irodába, ahol a kezdeti izgalmak után tökéletesen viselkedett, szó szerint észre sem lehetett venni, hogy ott van! A kollégáim is kedvelték, kis idő után kialakult az irodai napirend is. Jártunk kutyasuliba, először a Váci Suttogókhoz, majd a Cerberosba szocializációs tréningre Tesóm kutyája miatt (ez egy másik történet), és most tervezem, hogy a Népszigeti Kutyaiskolát is kipróbáljuk (hogy az apróbb csínytevések is elmúljanak). A jutalomfalatoknak hála szinte 100%-osan behívható, ami a környék kutyáinak nagy részéről nem mondható el, így igazán büszkén engedem el, hisz tudom, max. a második hívásra visszajön. Rengeteget tanultam tőle a kutyákról, teljes nyugalommal engedhetem oda bármelyikhez, mert ő tudja, érzi, hogy melyiket kell elkerülni, melyiket lehet csak megszaglászni, majd kell békén hagyni, és melyikkel lehet játszani is az ismerkedés után. Mostanra már vannak sétatársak is, vannak nagyon és kevésbé kedvelt kutyák, de alapvetően mi vagyunk neki, és ezt ő nagyra értékeli. Szerintem nagyon szeret nálunk lakni, és egészen biztos, hogy előző életében is lakáslakó volt. Sokat autózunk vele, szinte napi szinten jövünk-megyünk, sőt, volt velünk Ausztriában síelni is és a nyári tengerparti nyaraláson is számítunk a részvételére. A Retriever Rescue-t sem felejtettem ám el, Szilveszterkor befogadtunk egy labradort pár hétre, majd a síelés után egy goldent - szintén ideiglenesen, az új gazdi megtalálásáig. Panka mindkettővel normálisan viselkedett, bár az egyke kutya státuszát nem szívesen adná fel, így egy ideig még biztos nem lesz állandó társa.
Ahogy minden kapcsolatban, úgy nálunk is vannak nézeteltérések, pl. az utcán talált ételmaradékokról is megoszlik a véleményünk, de alapvetően egy nagyon jó kutyát kaptunk, akivel közösen még nagyon sokat fogunk tanulni egymásról az elkövetkező remélhetőleg még igen sok év alatt.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.